A HAGYOMÁNYOS ÉS AZ ALTERNATÍV ORVOSLÁSRÓL

Az újra felfedezett orvoslást mondjuk alternatív gyógyászatnak, melyeknek közös alapja, hogy a gyógyító a teljes embert nézi, és nem csak az „elromlott alkatrészre” koncentrál, mint a tudományos alapokon nyugvó hagyományos orvoslás. Idetartozik a homeopátia, fitoterápia, kineziológia, különféle masszázs technikák, stb., és ide soroljuk az újabban széles körben megismert kínai orvoslást is, mely több ezer évre vezethető vissza, mint pl. az akupunktúra, akupresszúra.
A tudomány szerint ezeknek a gyógyító technikáknak a hatását nem lehet bebizonyítani (a kínaival nem tudnak mit kezdeni, mert azért azt úgy egy az egyben lesarlatánozni diplomáciai bonyodalmakhoz vezetne!), de az emberek mégis hisznek bennük, mint pl. a homeopátiában (lásd: Wikipédia – Alternatív gyógymód).

Tudományos megnevezéssel illetjük mindazon dolgokat, amelyeket fizikai-anyagi szinten bebizonyítani, látni lehet, vagyis „kézzel foghatóak”. Így nem tartozik a tudomány tárgykörébe a Lélek, vagyis az Ember maga, csak lélekruhája, a teste. Viszont akkor felvetődik a kérdés, hogy hogyan sikerülhet az Ember gyógyítása, ha nem ismerjük el Lélekként? Ám mivel az Embernek látványosan – bár nem kézzel foghatóan – vannak érzelmei, hangulatai, ezt elismervén létrejött a pszichológia, amelyet soraiba fogadott a hagyományos orvoslás. (A pszichológiát azonban súlyos visszaélésekre, manipulációkra is felhasználják, amik újabban napvilágra kerültek, de ez egy külön fejezet.) Vagyis igazából az Emberről kiderült, hogy vannak lelki bajai, és vannak fizikai betegségei, de a kettőnek egymáshoz semmi köze, hiszen a különféle betegségeinkkel különböző orvosokat keresünk fel a szakrendeléseken. Éppen úgy, ahogyan bevisszük az autónkat a szervizbe, és különböző szakemberekhez kerül. Más foglalkozik az autó kerekével, a villamossággal, a karosszériával, a motorral, stb.

Például gyomorproblémákkal sokan küzdünk. Elmegyünk a háziorvoshoz, aki beutal röntgenre, ultrahangra, régen gipszkását is ittunk – ma nem tudom, ez divat-e még. Megyünk orvostól orvosig, mert még kiderül, hogy sokat fáj a fejünk és gyakorta elesünk. Mindenki foglalkozik velünk a maga szakterületén. De azt senki nem kérdezi meg tőlünk, hogy „Ugyan kedves Asszonyom/Uram, mi történt Önnel a munkahelyén, a családjával, amit nem tud megemészteni? Min töri a fejét folyton, amire nem talál megoldást? Mitől bizonytalan? Egyik orvost sem érdekli az Ember, a maga teljességében, mindenki csak a szakága szerinti elromlott alkatrészére koncentrál. Futószalagon megy a hagyományos orvoslás, ahol mindenki egy-egy munkafázist lát el. És a futószalag végén „leemelik a készterméket” – ezúttal az embert. A végeredmény: egy marék gyógyszer, amiket, ha beszedünk, a mellékhatások beláthatatlan következményeivel kell számolnunk, és újabb gyógyszerekkel. Így aztán nem is csoda, hogy a legtöbb betegséget meggyógyítani nem tudjuk, csak a tüneteket enyhíteni. Végül is, ha a hőmérőt kidobjuk, tényleg nem látjuk többé, hogy magas lázzal küszködünk. Egy stressz helyzettel kevesebb!

Tévedés ne essék, az is nagyon fontos, hogy ha már meggyógyulni nem tudunk (merthogy azért ez alapvetően rajtunk múlik, a gyógyítók csak segíteni tudnak nekünk ebben), azért mégis a lehető legkevesebb fájdalom és szenvedés nélkül legyünk képesek leélni az életünket. Nem becsülöm le a hagyományos orvoslást, sőt, nagyon is megvan a helye a gyógyítás palettáján. Amit én hiányolok, az az együttműködés az alternatív gyógyászattal, annak elismerése, és megfelelő rangra emelése.

Szerencsére azért elindult egy ilyen folyamat, és egyre több orvos választ valamilyen alternatív gyógymódot szakága kiegészítéseként, vagy ha nem is ő maga gyakorolja, de tudja, hogy betegét kihez küldheti, akivel együttműködve a beteg valóban meggyógyul. Nagy tiszteletet érzek az ilyen orvosok iránt, mert nem kevés lenézéssel, ellenállással, netán rosszindulattal küzdenek meg nap, mint nap, hogy lelkiismeretük szerint gyógyíthassanak.

MIT TEHETÜNK MAGUNKÉRT?

De azért térjünk vissza egy röpke időre még ahhoz a zárójeles mondathoz, hogy a gyógyulásunk alapvetően rajtunk múlik, és ebben az orvosok, gyógyítók csak segíteni tudnak nekünk.
Az elmúlt időkben hozzászoktunk, hogy az orvos/orvosok a fejünk felett döntenek rólunk, sokszor úgy, hogy azt sem értettük, milyen betegséget diagnosztizáltak nálunk. Nem voltunk felelősek saját betegségünkért, gyógyulásunkért. Vagyis lemondtunk arról a tudásról, amivel egyedül mi rendelkezünk: csak mi tudhatjuk, hogy mit érzünk, csak mi ismerjük életünk történetét, csak nekünk van tudomásunk arról, hogy miért szégyelljük magunkat, milyen gátló gondolataink vannak, amik egy idő után akár mozgásképtelenné is tehetnek minket.
Az, hogy a bennünk létrejövő diszharmóniának milyen nevet adunk, másodlagosnak tűnik számomra, sőt sokadrangúnak.(Ha ezt elfogadnánk, akkor nem arról szólna a diagnózis, hogy a tüneteink alapján valamilyen nevű betegségbe besorolást kapjunk, és ha nem illünk bele egyikbe sem, akkor az orvos tehetetlenül áll, a végén rákerül a kartonunkra: a halál oka ismeretlen. És lehet, hogy közbe valaki abba halt bele, hogy nem tudta feldolgozni a munkahelyről való elbocsájtását!!!) A legfontosabb az, hogy abban kapjunk segítséget, az a gondolat/érzés, fixa idea kerüljön napvilágra, ami miatt felborult bennünk a harmónia, az EGÉSZségünk, ami által szembe kerültünk az Élet áramával. És csak, amikor kiderült, akkor kapjuk meg azt a gyógyító szert, ami a fellépő disszonanciát segít helyre állítani. Erre a legjobb példa a homeopátiás gyógyszer, ami egy időben hat a fizikai testünkre, lelkünkre és szellemünkre. Lehet, hogy ez laboratóriumi körülmények között nem mutatható ki, és a kísérlet nem ismételhető ezért nem mérhető. (Csak zárójelben és nagyon halkan jegyzem meg a következőket: nem is értem, hogy gondolják az „állandó” és a „változó” fogalmakat meghatározni. Hiszen nincs két egyforma ember, aki ráadásul önmaga sem „állandó”, hiszen gondolatai megkergült szarka módjára keringenek fejében és ennek megfelelően változik kedélyállapota, tehát fiziológiai állapota is. Vagyis nem lehet két egyforma reakció sem ugyanarra a fizikai anyagra, még ha feltételezzük is, hogy a fizikai anyag állandó. Magyarán szólva fogalmam sincs, hogy milyen tényezőt nevezhetünk állandónak, ha még az ember, a vizsgálat alanya is másodpercről másodpercre változik energetikailag! Milyen következtetést lehet ebből levonni!?)

Ha tehát gyógyulni szeretnénk, akkor a legelső feladatunk az, hogy felhagyjunk a védekező reflexióinkkal, mint az elfojtás, a tagadás, a bűnbakkeresés, drog, alkohol és egyéb nem célravezető pótmegoldások. Ha nem tagadjuk le, hogy boldogtalanok vagyunk és ennek az oka bennünk keresendő. De nem azért, mert valamit rosszul csinálunk, buták, tehetségtelenek és alsóbbrendűek vagyunk másoknál. Hanem azért, mert arra születtünk, hogy tapasztaljunk, ami hozzásegít minket ahhoz, hogy újra EGÉSZségesek legyünk. Megismerjük hívatásunkat (amiért előhívtuk a Lélek „negatívját”, az embert), hogy ezáltal el tudjuk látni azt a feladatunkat, ami rejti a maradandó boldogságunkat, mert az általunk létrehozott értékkel a világot – és benne önmagunkat – gyarapíthatjuk.

A változás érdekében átalakítjuk a gondolkodásmódunkat.
Hogyan?
Több évtizedes meggyőződéseink ellenére olyan dolgokat kezdünk olvasni, meghallgatni, amely feje tetejére állítja az eddigi hitrendszerünket. Ez itt az első buktató, és talán a legnagyobb! Ugyanis meggyőződésünkkel azonosulunk, így ha valaki más véleményen van, olyan, mintha minket sértett volna meg! Ezért szoktunk körömszakadtáig ragaszkodni a véleményünkhöz, mert az hozzátartozik énképünkhöz, identitásunkhoz.
Szóval, a változás ott kezdődik, hogy elfogadunk másfajta nézőpontokat, másfajta véleményeket. Elfogadjuk, hogy nem a miénk az egyetlen hasznos megoldás, elfogadjuk, hogy mi emlékszünk adott esetben rosszul. Egyszerűbben kifejezve: elfogadjuk, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, és nem tudjuk megmondani senkinek sem a tutit. Még magunknak sem!
Sokan úgy gondolják, hogy a változás annyi, mint pl. a katolikus hitről áttérni a buddhista hitre. Ez nem valódi változás. Valódi változás ebből akkor lesz, ha egyik mankóra sincs már szükségünk, mert nem a fejünkben, gondolatban hiszünk, hanem Hitünk szerint, a HITben élünk.
Addig is, amíg idáig eljutunk, sokat tehetünk magunkért. Pl. kiterjesztjük a tudatosságunkat a testünkre, a betegségeinkre, az étkezésünkre, a gondolatainkra. Ehhez nyújtunk segítséget az EzoTaro OdaFigyelő, havonta megjelenő online magazinban. (EzoTaro)